Börtönártalmak
Figyelem! A részletes anyag ebben a könyvben található:
A vázlat letölthető innen: Börtönártalmak (prison harms)
A börtönártalmak a börtön diszfunkcionális működéséből erednek. Mint korábban már foglalkoztunk vele: a börtön kettős funkciója a reintegráció és az izoláció. E kettős funkció ellen hatnak a börtönártalmak. Minden büntetés-végrehajtási rendszer hatékonysági fokmérője, hogy a törvényben meghatározott funkciók mennyire képesek az adott rendszerben érvényesülni. Ezeket a diszfunkciókat nem lehet elkerülni, mert a börtönkörnyezetből adódnak, és annak esszenciális részei.
A börtönártalmak rendszerelméleti megközelítése
- A fogvatartottak hozott ártalmakkal is küzdenek
-- alacsony SES
-- alacsony képzettség (magas fokú illiteráció vagy funkcionális analfabétizmus
-- áldozattörténet
--- bullying
- A börtön axiomatikusan árt a fogvatartottaknak, azonban ezeket a hatásokat lehetőség szerint csökkenteni kell
-- risk assessment
-- felkészítő részlegek
-- nyitott körletek az előzetes házakban
-- fogvatartotti programok
-- hatékony kommunikáció
A bullying
(Várnai Dóra még nem publikált cikke alapján)
Bántalmazásnak vagy bullying (egyes szerzőknél mobbing, Heinemann, 1972) nevezzük azt, ha valaki hosszabb időn át, ismétlődőn bántalmaz egy (vagy több) másik személyt, azaz szándékosan sérelmet, diszkomfort érzést okoz neki. A bántalmazás további fontos jellemzője az áldozatra irányuló ismétlődő negatív, agresszív tevékenység mellett, hogy egyenlőtlen erőviszonyok esetén áll fenn (Olweus, 1993), tehát általában idősebb fiatalabbat, erősebb gyengébbet, fogyatékkal élőt, a hierarchia magasabb fokán álló alacsonyabb helyzetűt bántalmaz.
Általános értelemben a bullying minden egyenlőtlen erőviszonyok esetén fennálló, ismétlődően előforduló, szándékosan kellemetlen, vagy kárt okozó agresszív cselekedet a bántalmazótól az áldozat irányába (Olweus, 1999, Pepler, Craig, 2000).
1. Prizonizáció
Andenaes 1968-as, mára már többször megcáfolt elmélete szerint (deterrence theory – elrettentés-elmélet) a börtön számos elrettentő hatása az elkövetőt arra sarkallja, hogy ne kövessen el több bűncselekményt, és a visszaesési arány valóban csökkeni fog.
Nagin 1998-as elmélete szerint a bebörtönzés a fogvatartott számára direkt és indirekt költségeket jelent: az indirekt költségek, mint a stigmatizáció vagy a vagyon elvesztése fogja sokkal inkább arra késztetni a szabadult fogvatartottat, hogy tartózkodjon a további bűncselekmények elkövetésétől.
A Clemmer-féle import modell szerint a fogvatartottak a külvilágból hozzák azokat a magatartás mintákat (template vagy pattern), amiket később érvényesítenek a börtönben. A bűnöző életmóddal kevésbé érintett fogvatartottak az import elmélet szerint a börtönben mortifikációnak lesznek kitéve, azaz a bűnöző életmód egyes mintáit kényszerből el kell sajátítaniuk. A prizonizáció hétköznapi megnevezése „a börtöniskola”.
- a bűnelkövetés egyes módszereinek elsajátítása
- későbbi, közösen elkövetendő bűncselekmények tervezése, szervezése
- zsarolással vagy egyéb módszerrel kényszerítik egymást a fogvatartottak az együttműködésre
- a fogvatartottak az ítéleti idő alatt számos adatot kiderítenek egymásról, így a szabadulás után a bűnöző életvitelt folytató körök által teremtett szociális közegből nehéz kikerülni, azaz a börtön szociális közegéből nehezebb szabadulni, mint a szervezeti, avagy a funkcionális környezetből.
Bennett már 1972-ben kifejtette, hogy a hosszabb tartamú szabadságvesztés büntetés növeli a visszaesés esélyét éppen a prizonizáció miatt, ugyanis a börtönbüntetésnek leginkább pszichológiai ára van:
- degradáció
- dehumanizáció: mechanisztikus börtön
Megoldás:
- alternatív büntetések a csekély súlyú bűncselekményt elkövetetett személyek számára
- társadalmi kohézió
- fogvatartotti programok
- mediáció
2. Detrimentalizáció (Személyiségromlás)
A detrimentalizáció sokkal nehezebben megfogható fogalom, mint a prizonizáció, ugyanis nem kifejezetten a börtön kriminalizáló vagy rekriminalizáló hatására utal, hanem az egyéb személyiségkárosító folyamatokra. Példaként említsünk meg néhány tipikus detrimentalizáló elemet:
- a saját gyermek sérelmére elkövetett emberölésért (csecsemőgyilkosság) börtönben lévő nők nem juthatnak a börtönben megfelelő pszichoterápiához, ami a szelfjüket megerősítené, és a konzervativista gondolatmodelljeiktől megszabadítaná őket
- az élettárs vagy házastárs ellen elkövetett emberölésért börtönben lévő nők szintén nehezen szabadulnak ebből a kognitív csapdából: nehezen tudatosodik bennük, hogy nagyrészt a családon belüli erőszak áldozatai
- szintén a fogvatartott nőkre jellemző, hogy a börtön bezárt tere súlyos deprivációkat okoz náluk; ez a gyermekeik és családjuk felől vagy az érintően kifejezetten súlyos lehet
- a kábítószer-bűncselekmény alapesetéért bebörtönzött fogvatartottak hasonló ártalmakat szenvednek el a börtönben.
Nils Christie 1993-as elmélete szerint (büntetésipar) a detrimentalizáció a kiterjesztett büntetés-végrehajtási rezsimek következménye. A börtönrendszer nem reagál kellős sebességgel a társadalmi változásokra, illetve csak a gazdasági és technokrata jellegű faktorokra érzékeny, magyarán figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a fogvatartottak emberek.
A detrimentalizáció a börtön szociálisan izoláló hatásának következménye, és az ún. problémás fogvatartottak számára jelent börtönártalmat. A börtönök túltelítettsége is detrimentáló hatású, ugyanis a börtöngépezet nehezebben működik, és a fogvatartottak egyre nagyobb hányada válik érzékennyé; ugyanakkor ez a jelenség összetettebb probléma: a törvénykezés és az ítélkezési gyakorlat erélyes befolyásának következménye. A detrimentalizáció – érthető okokból különösen a nők esetében – a születendő vagy a már megszületett gyermekekre is kihat.
A média is detrimentáló hatású a fogvatartottakra. A média legitim harcot folytat a devianciák, így a bűnelkövetők ellen is. Ritkán esik szó a bűnlekövető által elszenvedett, hozott ártalmakról. A média nem tájékozódik, hanem hírt készít, és ezzel a fogvatartott és a börtönrendszer számára nem optimális irányba befolyásolja a közvéleményt.
A detrimentalizációs hatást a következők is generálják:
- nem kielégítő az oktatás az igazságszolgáltatásról és általában a jogrendszerről
- társadalomnak nincs megfelelő képe a börtönökről, az átlag állampolgár azt hiszi, hogy a börtön is bűnüldöző szervezet
- a különböző társadalmi szervezetek figyelmi fókuszából kiesik a börtön, még akkor is, ha törvényi kötelességük lenne; vagy egyes civil szervezetek (NGO-k) működése nem hatékony vagy kifejezetten káros a börtönökben (a személyzet ellen hangolják a fogvatartottakat, információ hiányból eredően kritizálnak, nem hatékonyan kritizálnak, nevelői és nem pártfogói attitűdöt tanúsítanak stb.)
3. Inkapacitációs ártalom
A korábbiak során láttuk, hogy a reszocializáció és a reintegráció egymást részben lefedő, de mégis különböző fogalom. A börtön a fogvatartottakat rehabilitálja, egészségben, egészben tartja, azonban a teljes társadalmi visszailleszkedésről nem tud gondoskodni, és ez nem is kötelessége.
A reszocializációban és a reintegrációban a társadalomnak is részt kell venni.
Az inkapacitációs ártalom azt jelenti, hogy a börtönbüntetés miatt stigamtizált fogvatartott azért nem tud beilleszkedni a társadalomba, mert e börtön passzívvá teszi, és a szabadulása után passzív társadalommal találkozik. Ez a passzivitás az egykori fogvatartottakat erélyesen marginalizálja, és ezért ismét a bűnözés felé sodorja.
Tény, hogy a börtönökben nem magas a foglalkoztatási arány, ez is passzívvá teszi a fogvatartottakat. A börtönrendszer azonban társadalmi összefogás nélkül egyedül, önmagában nem képes piacképes és versenyképes foglalkoztatást biztosítani a fogvatartottak számára.
Az inkapacitáció azt jelenti, hogy a társadalmat óvjuk attól, hogy a bűnelkövetők újabb, nem kívánt tettet hajtsanak végre, azaz leggyakrabban – súlyosabbnak vélt esetekben – bebörtönözzük őket. Az inkapacitációs ártalom az ennek következtében bekövetkezett szociális, biológiai, pszichés és kulturális passzivitást jelenti.
Retribúció
Az inkapacitációt meg kell különböztetni a retribúciótól, ami azt jelenti, hogy társadalom azt is megkívánja, hogy a rosszat cselekvő személyeket büntessük meg. A retribúció az áldozatok számára sokkal fontosabb, mint az inkapacitáció.
Shavell szerint a társadalom retribúciós igénye nem teljesen egyértelmű és társas értelemben nem pusztán jóindulatú, mert olyan anomáliákat okoz, mint az inkapacitációs ártalmak.
4. Az institúcionalizáció
Az institúcionalizáció állandósult (permanens) intézményi kezelést vagy periódikus (pervazív – az egész életet átható) intézményi ráhatást jelent. Az inkapacitációs ártalom következményeként az éppen szabadon lévő egykori fogvatartott más intézetbe (housing rendszer, félutas házak, otthonok, elmegyógyintézetek, elmeszociális otthonok, kórházak stb.) kerülhet, ahol ismét ügyfél, kezelt személy vagy beteg státuszú személy lesz, vagy azzá válik; avagy az esetek többségében ismét börtönbe kerül.
A korábbi társadalmakban a börtönök és az egyéb intézetek nem képeztek intézményes rendszert. A deviáns személyeket a korábbi társadalmak vagy megsemmisítették, vagy kiközösítették. A modern társadalom a börtönökbe és egyéb zárt intézményekbe internálja (vagy száműzi) a deviáns személyeket. Mesterséges életteret hoz létre, ami a személyiség leromlását eredményezheti, és az esetek többségében valóban eredményezi is.
A személyiség leromlását a társadalom nem tolerálja, és az egykori fogvatartottat adminisztratív intézkedésekkel ismét bezárja. Az intézményrendszer azonban dominálja a hozzá kapcsolódó kínálati és keresleti piacot, és ezzel újabb befektetőket vonz, ami egyre több fogvatartott személyt fog eredményezni a gazdasági szinergia diszfunkciójaként, és önfenntartóvá válik.
5. A hospitalizáció
A totális intézmény funkcióiból és diszfunkcióiból eredően a fogvatartott – pl. a szigorúan betartatott napirend, vagy a szigorúan ellenőrzött ellátási rendszer miatt – elveszti az önállóságát. Ennek az a legsúlyosabb következménye, hogy a fogvatartott a szabadulást is deprivációnak fogja megélni, méghozzá a gondoskodástól való megfosztásként. A börtönben a fogvatartott minden mozdulatára odafigyel a személyzet, és minden szükségletét valamilyen szinten – jól vagy rosszul – kezeli. A szabaduláskor a fogvatartott inkább passzivitással találkozik.
6. Inkarcerációs sokk
A letartóztatási sokk a börtönbüntetés legkifejezettebb stressz-helyzete, ami a közvetlen börtönbekerülés előtt kezdődik és pár hónapig tart. Legfontosabb összetevői:
- fogolydilemma
- deprivációk (autonómia, heteroszexuális kapcsolat, tér, idő, kontinuitás stb.)
- PTSD (gyermekkori traumákkal való szembesülés, a szociális közeg ártó hatásával való szembesülés, a veszteséggel való szembesülés stb.)
- hipervigilancia (fokozott készenléti állapot)
- szuicid veszély
- alapvető jogok: ügyvéd, orvos, hozzátartozó
- kábítószer-elvonási tünetek
- szomatizáció
A témával kapcsolatban meg kell említeni, hogy a letartóztatási sokk életveszélyes lehet a fiatalkorú fogvatartottakra, a valódi első bűntényesekre, az alapeseti kábítószer-bűncselekménnyel gyanústottakra, illetve a az addiktológiai szempontból problémás drogfogyasztókra, a beteg fogvatartottakra, az ún. „VIP” fogvatartottakra.
A börtönártalmak témakörhöz a stigmatizáció és az identitás megvédésére alkalmazott stratégiák is szorosan hozzátartoznak, ezeket korábban megtárgyaltuk.
Link:
